Séta

 

Elég volt, nem mehet így tovább! Ki kell szabadulni!

Ránéz az órájára, még van egy-két óra sötétedésig. Gyorsan öltözködni kezd, és szinte rohan a part fele. A víz illata, látványa mindig megnyugtatta. Szinte kimosta fejéből a napi gondokat, ha örült, itt még boldogabb lett. Különös a kapcsolatuk, egyszer már elnyelték a hullámok egy viharban, de megúszta. Elkezdett félni a víztől, de valami mindig vonzotta, legalább a partra. Nézni a hullámokat, a hajókat, lehajolni egy-egy szép kavicsért. Ahogy múltak az évek ismét jó barátságot kötöttek, de közben megtanulta tisztelni a víz erejét. Eljut mindenhová, nincs előtte akadály, képes áttörni a legerősebb gátakon, hegyeken is.

Ismerte lágynak és simogatónak, de látta tajtékosnak is. Barátkozott vele, de árvíz idején, már többször küzdöttek is.

Most nyugalom volt, csak a hullámok csapódtak a partnak. Hosszú percekig a madarakat figyelte és a látóhatárt kémlelte, jól gondolta, sehol senki, csak ő és a természet.

Levette a cipőjét, lassan elindult, elkezdett panaszkodni. Úgy sem hallja senki.
- Miért pont én? Miért ilyen igazságtalan az élet?
Csak mondta a magáét. Már jó egy órát gyalogolt, ideje volt visszaindulni. Megfordult. Megrettent. Kettő lábnyom volt egymás mellett. Zavarba jött. Nem értette.
-  Ki van itt? Hol vagy?
-  Itt melletted, hallgattalak. Segíthetek?
Csak nézett maga elé, elnémult egy pillanatra, de belül még feszítette az indulat, lendületben volt. Bántani akart, ahogy őt is bántották.
-    Itt vagy? Most itt vagy, és segíteni is akarsz?! Vicces! 10 évvel ezelőtt hol voltál? Akkor majdnem belehaltam, de nyomodat sem láttam itt a parton.
- Nem is láthattad - válaszolja halkan, mosolyogva.
- Itt voltam veled akkor is, de hogy könnyebb legyen neked, az ölemben vittelek.