Tánc

Szinte egyszerre tanult meg járni és táncolni. Akkor még nem tudta mit csinál csak lépegetett ösztönösen kettőt előre, hármat hátra, egyet jobbra, kettőt balra. Nem mindig érezte az ütemet, gyakran elvétette, a földre tottyant. Nem sírt, feltápászkodott, folytatta, ott ahol abbahagyta. Múltak az évek egyre ügyesebb lett, már nem kellett figyelni a lépésekre, ha kezdődött a zene a lába magától életre kelt.
-Jé, te táncolsz! Mondták neki néhányan. Nem értette, nem tanulta soha. Aztán elkezdett figyelni, hogy mozognak, mit mondanak mások. Fiatalokkal találkozott, lányokkal, fiúkkal, akik csoportban járták, majd kettesével. Egy idő után már külön párra vágyott ő is. Elképzelte az őrült közös forgást, ami majd egyenesen a napba repíti. Találkozott egy partnerrel. Napsütéses őszi délután volt. Boldog idők eljövetele sejlett fel egy pillanatra. Piruettek? Az ő páros táncuk azonban más fajta elemeket tartalmazott. Új lépéseket tanult. Az ablakokat becsukták, lefüggönyözték, az éltető napfényt száműzték. A szobába dobosok költöztek, mindegyik más ütemet diktált. A férfi megállt, úgy döntött néző lesz, nem tudott az általa megteremtett diszharmóniával lépést tartani.
-Mit tudsz Kedves? Figyellek, tapsolok neked, te csak táncolj tovább!
Elkeseredett. Ő nem ezt akarta, de megállás nem volt. A vérévé vált a lépkedés, mozogni kellet.  Tette a dolgát, csak a szemei váltak egyre szomorúbbá. A zene, az ütem egyre kaotikusabb lett, követni szinte lehetetlen, a lábai összeakadtak. Megállt egy pillanatra, fényre, pihenésre vágyott. Üldögélni, sütkérezni a napon. Kiabálni kezdett vele:
-Ezt nem lehet, nem teheted! Fellökte, őrjöngve rugdalni kezdte. Elvesztette az eszméletét. Mire magához tért a szoba üres lett, hideg. A csönd tartotta a két karjában. Nagy nehezen összeszedte magát, kitakarított, közben a lába már újabb lépéseket tanult, teste új ütemre mozgott. Érzékelni kezdte a járókelőket, akik megpróbáltak bekukkantani az ablakán. Meglepődött. Néha már a piruettek is sikerültek, olyankor repült a fény fele. Boldognak érezte magát. Egy csúnya novemberi napon, egy hirtelen ötlettől vezérelve letépte a függönyöket és kitárta az ablakot.
Mély levegőt vett, bátran előlépett és csak táncolt tovább. Penge élen táncolt. Egyre szilajabban, egyre vadabban pörgött, forgott, repült. Volt, aki megállt és tapsolta az ütemet, volt aki csak mosolygott mert boldoggá tette, hogy nézheti, volt aki kritizálta minden mozdulatát, volt aki legyintett és tovább ment. Nem érdekelte, mert a tánc az szép.  Táncolni kell! Mosolygott rendületlenül. Kecsesen biccentett a közönségnek. A zene gyorsult, ő légies könnyedséggel mozgott, de ez egyre több erejét emésztette fel.
Az utcáról nem láthatták, a folyamatosan nehezedő, nagyokat csapdosó ruha szegélyét és a parkettát, ahol mindent elborított már a vér.